2011. szeptember 20.
X. évfolyam 9. szám.
Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
SZILÁGYI DOMOKOS
                         MAGYAROK
...ez őrült sár, ez istenarcú lény
                                 (Vörösmarty)
Isten, küldd e helóta népre
Földed legszörnyűbb zsarnokát,
Hadd kapjon érdeme díjába'
Jármot, hátára kancsukát!
                                 (Petőfi)

Cigány egy nép. Nem hogy tudatlan,
nem az a baj: nem is akar
tanulni! -- Bárgyú zsibbadatban,
másfélezer éve, míg vihar
zúgott körötte (tudniillik
a szellemé), ül bávatag;
igricei -- míg múlton múlik
az idő -- fölvonítanak
olykor; a `jobb nép` vigad sírva,
hogy "hajh, a régi szép idők!",
s hogy aszongya: "így volt megírva"
s hogy aszongya: "hajh, azelőtt" --
és így tovább. --
                         Melyik úristen
írta meg így? mikor? hova?
hisz tohonyaságban térdiglen
caplatott már Árpád lova;
eszik, iszik, ölel és alszik
"az istenadta nép" rogyásig
s robotol nyögve (égre hallszik)
-- mit néki `más`, mit néki `másik` --,
méri magát a sárga földdel;
az okosabbja is azért járt
tanulni külországokon,
hogy vettessék Gyulafehérvárt
le a toronyból! fű se zöldell
sírján, mert sírja sincs: a hon
ennyi -- vagy volt csak; a modernje
kimegy, kitanul és kitűnik
és szétszóródik, mint a pernye,
és anyanyelvének betűit
mintha bal kézzel írná már; a
nyelve hánytató makaróni,
és a haza emléke pára
(isten, ki tudná fölsorolni
e sok miért -- miért-nemet! ) --
nagynéha, talán, meglehet,
hogy izzón szívébe hasít:
élnek -- ha élnek -- rokonok
a Kárpátoktól le Vasig;
s itt benn és odakünn konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az a jó az ellen-
félnek; s egy-gyöngyünket, a nyelvet
disznók elé szórjuk, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mint se tatár, török, se német
nem bírta, és "tejfoggal kőbe..."
s szánk a másik száját enné meg -- --
cigány egy nép, nem `tesz`, csak jajgat,
hogy ez s az `eladta` magát,
és az s ez el fogja előbb-
utóbb.
                      Feleim, vigasztalhat,
hogy jól becsapja a vevőt.
Véres porond. Korlát, se gát.
Önkéntes gladiátorok:
egyik a másra acsarog
és támad újra, újra, újra,
s az öregisten hüvelykujja
lefelé bök -- rajt, hejjehujja!

Nyomunk a szél porral befújja.

Hát ezek vagyunk, magyarok.

                   Kolozsvár, 1974. július 12.
J.J. Quantz
Flute concerto. D Major
I. Alegretto
Berlini Kamara Zenekar.
H. Schunk vezényel
E Gruenthal, Flute
Könyvajánló
l
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Nincs más, akit szolgálni érdemes!
Kíváncsiságom hajszol, és keres
más tisztelendő eszményképet itt,
s nem érnek fel teremtő létedig.

Ősrobbanástól tér-időnkön át,
génekbe kódolt ősharmóniád
lesi az ember érthetetlenül:
Az egyszerű oly összetett belül.

Ha voltam, létem érted létezett,
ösvényt nyitottál, tiszta kék eget,
hitet kerestem benned, és hazát,
azilum voltál annyi éven át.

Alkonyomban is kérlek szüntelen
Társam, Barátom, Hitem, Istenem,
légy kísérőm a deres réteken,
míg kőfolyamba torkol életem.
Koosán Ildikó
A Természethez
- Kislányom, meleg bugyit, fúj a szél, esik a hó, egy nap megbánod! - szólt rám anyám hatéves koromban.
- Madárkám, sapka nélkül ebben a hidegben! Majd megbánod! - kiabált utánam nagyanyám.
   - Terukám, ne úgy fogd a kapát, úgy jársz mint öreganyád, elferdül a hátad! – rótta  nagyapám tízéves unokáját. 
      - Ha ilyen görnyedten ülsz, húsz éves korodban kétrészt fogsz járni! – szólt rám a tanárnőm.
    Bántam is én, hiszen létezik olyan valami, amitől egy gyerek megijed? Ja, persze, medvék az ágy alatt meg ilyesmi, de örökké élünk, nem? Csak a nagyon öregek halnak meg, amikor már nincs életkedvük, hol vagyok én még attól, hiszen nem is biztos, hogy felnövök. Igaz, a barátnőm, a Mariska már tizennyolc éves, lám rajta eljárt az idő, talán mégis van valami benne…
     Azután egy "igazi" munkahely, méghozzá kocsmában, igaz, néha három napot is kellett dolgozni alvás nélkül, de hát ki veszi azt észre? Én nem. Anyám végre lefektetett utána, alig vártam, hogy elaludjon, máris kiszöktem az ablakon, a barátok, barátnők  vártak, nagy muri volt.
                             
                                                                       tovább>>>
Gligorics Teru
Röhögök…
Elitéltek majd érte tudom, de mit tegyek.
Hazám már régen,
olyan, mit elvártok tőlem, nincs nekem.
A kis falut, hol születtem,
eltörölte a bölcs a közigazgatás,
ami maradt az is fájón idegen.
A nagyutcára már rá sem ismerek.
Hol régen a sok büszke karcsú akác,
édes-emlékes cirmos eper, meg nyárfa állt...
Most semmi!

Magányos, borzas varjú károg
a csupasz villany póznán...
Kár, kár, kár...
Gyermekkorom kis hazája volt-nincs
s károg a varja...
nem a múltat, a jelent siratja.
KÁR.

Az öreg temetőt felverte a gaz.
Fejfák, régen-holt ősök emlékeztetője,
-nevekkel, mint engem tart számon a világ-
már térdre rogyva porlad.
Útját vesztet hangya sietve fut rajta át,
keresve, kutatva, mint jómagam,
hazátlan, hontalan.

Ez lenne hát, hol élni és halni kell?

Dölt kerités mögül gyanakvó szempár kisér,
Nincs se adjon, se fogadj isten...
Sem ember, sem föld itt engem
nem takar, nem ápol.
Megyek lehajtott fővel, én az idegen,
mint a kitagadott, a szülői házból.

Barát sincs már,
vagy holt, vagy részeg,
vagy szégyen piritja,
hogy még mindig megvagyok,
jobb lenne tudni talán,
-ha már sem hazafi sem hivő
nem lett belőlem, -
hogy csak voltam,
leirva, elfelejtve mint selejtes árú
a vesztesség oldalon.

Hazám, hol otthonom…
Otthonom, hol a kalapom
a szögre akasztom.
Hazám ez az iróasztal
álmok szülője, temetője...
Ez a cellányi szoba,
a néma-irott társak a könyvespolcomon.
Hazám a szó. A Nyelv.
Az még megmaradt, minden más
csak emlék, jó is nem is.
Ez az élet. Nem panaszkodom.

Bűnöm, hogy élek. Halni kellet volna tán,
oktoberem ködös hajnalán...
De még élek, - ez már visszavonhatatlan -
s ha majd lejár az időm,
egy kedves-idegen
takarja majd rám a szemfedőm.


Kaskötő István
Néhány szó a hazáról.
Vándor vagyok, uram! Nem tudok pihenni,
árva hajlékomban nem tudok nyugodni,
tűzd ki hold-lámpásod, hogy utat mutasson,
szítsad nap-máglyádat, meleget is adjon!

Hajnali harmattal szomjamat oltsad el,
édes gyümölcsökkel éhemet verjed el,
mikor örök vágyról a tücsök hegedül,
társat is adj, uram, ne legyek egyedül!

Koldus vagyok, uram! Üres a tarisznyám.
Zúgó szélviharban eloldom paripám,
villámok fényéből kovácsolom kardom,
vetést verő zápor kísér az utamon.

Adj lelkemnek erőt, hadd szálljak szabadon,
virágszirom legyen minden gondolatom,
csillagtűzzel áldj meg, mikor elindulok,
te tudod, ó, uram, magam elől futok.
Millei Ilona
A  vándor
Nyúlszájú istenek húzzák a
talp alá valót.
Miatyánk, ki vagy a
sárban, légy urunk
a hömpölygő szeszekben!
Koccintásunk harangkondulás,
vágyban, táncban könnyebbség
testünk ecetes íze.
Hej, pörgess!
Hej, forgass!
- ropjuk, járjuk torz ütemét
a pogány daloknak.
Ásott gödrökön
bukdácsol az ének, tétován,
mint bordás hason
motozó szerelmetes
tenyér.
Hej! - nyomorék, rút, gyönyörűséges
futam az élet,
szólít a táncra, harangmennyország
kondul a homlokon végig
ahogy húzza a száj az arc
kötelét.
Mosolygó holdpára-testem,
kutasd, kié e pokolból
mentett ritmus,
ki az, ki szóra bírja még
a szív farkastorkát? 

Lehoczki Károly
Trágár könyörgő
Járdán fekvőn, ha átugrok,
visszalépek: bele rúgok.
- Utamban vagy mocskos féreg!

Mások jönnek: megdorgálnak,
száz undorból jön a látszat!
Megszánom és visszamegyek.

A bámészok körénk állnak,
mentő vinnyog: rendet vágnak.
Megverték tán? Élesztenek.

Az elsőt tán én ütöttem,
talán fejét is bevertem, 
kirakatba már így esett.

Szirénahang: járőrfények
- Ő támadott, én csak félek!
Falhoz dőlnek a nézetek.

Hogy most mi lesz, azt kitudja,
rúgjak-e még, ha más rúgja?
Ő a bűnös: elém esett...!



Németh Tibor
Önvédelem
... sose látnám a színek millió árnyalatát
ujjam nem mozdulna tűt vezetve
csipkét varázsolni a semmiből
többet nem mehetnék fel semmilyen hegyre
sorolhatnám ha csak ennyi lenne vagy bármi más
mindent odaadnék
csak bal kezed két ujjával elsimíthatnád hajad.

Fetykó Judit
Felajánlás
A fájdalom itt bent motoszkál.
Bütykös ujjával rátapint
minden érzékeny idegre;
próbálgatja sorra mind
mire jajdulsz jobban:
Nyomásra? Hidegre?

Aztán álnokul elcsitulva
megbújik csendben valahol,
hallgatja: a testben hogy dalol
a megkönnyebbülés;
várja a védtelen percet;
s ha múlóban van már
a könnyed szédülés,
(Ó, sister Morphine,
el ne haggy!)
kezében újra ott a kés.
Már örökre foglya vagy.

Kajuk Gyula
A fájdalom játékai

Pintér László
VAJASKIFLI KÁVÉVAL

Az idős, kalapos férfi kilépett a folyosóra, behúzta maga mögött, majd kulccsal bezárta lakása ajtaját. A virrasztólámpa adta gyér fény mellett nem láthatta a földön fekvő férfit, így, amikor elment mellette, rálépett a kezére. Hatalmasat ordított a fekvő alak.
- Elnézést kérek – motyogta a kalapos – és odacsoszogott a villanykapcsolóhoz: benyomta a fehér gombot, fény öntötte el a folyosót. Jól öltözött, kopasz, szakállas férfi feküdt előtte.
– Úristen! – nézett a szerencsétlen öregre, emez. – Elcsúszott? Elesett? – tette fel a haszontalan kérdést, a vele egyidősnek látszó férfinak. – Mikor történt ez? Miért nem kiabált segítségért?
- Kiabáltam – volt a válasz, de senki se jött segíteni. A lakósok már előbb elmentek dolgozni, az itthon maradottak meg vagy betegek, vagy öregek, mint én vagyok. Legtöbbje süket. Maga se hallotta a kiabálást!
- Nem, de én nem is hallhattam, mert a konyhában vacakoltam a kávéfőzővel. 
                                                                          tovább>>>
dalt kiáltok
direkt süket füledbe
szemeidből
kiszökik a vasárnap délután
nehéz egyedül
átgázolni a terek
pocsolyáin
kezed keresni
újra ismerkedem az
ürességgel
te pedig a villamoson
ringatózol
elborult elméjű síneken
Roncskorban élünk. Színes korsók
közt keresgélünk, pedig oly mindegy
formája, színe, ha megromlott a kút vize.
Vak nap tapogatja a romló fényeket.
Vihar előtti nyugalommal halszagú szél
somfordál a kertbe, hogy az érték bokrokra
aggatott elszürkült fehérneműjét kilesse.
Ím eljött az óra, oh Költőtársak,
hogy feltörjük századfordító emlékeinket,
és fából faragjunk királyfit rájuk,
belehallgatózzunk az idő búgócsigájába,
fészkünkbe hordjuk a jóság szalmaszálait,
és csőrüket a világot jelentő rombuszra tátó
versfiókákat megreptessük.
Szegénykéink, nem ismerik a nehézkedési erőt,
fogalmuk sincs, mi vár rájuk, ha kiröppennek
Közép-Kelet-Európa szórványos erdőibe,
és ott a csend kígyófészkébe zuhannak.
Egy napon vészterhesen megdobban a világ
túloldalán az Adonisz kéziratába csomagolt
bús szív, hogy felhívja az emberek
figyelmét a költészet isteni eredetére.
Pethes Mária
Oh, Shelley bús szíve
Forgács László
Ellenkező irányba
l
Click here to add text.
Következő oldal>>>
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Tornyai János
festőművész
Tartalom
2. oldal
próza, versek
Baranyi Ferenc: Trónkövetelő
Bárdos László: Sirató
G. Ferenczy Hanna:
Egy szürke ház
Kamarás Klára: Hajnali blog
Nógrádi Gábor: Történelem
Rózsa András:
zúzmarás szivárvány
Sárközi László: Költészet
T.Ágoston László: Erős Jóska
Uhrman Iván: Tigris és kandúr
Zsidov Magdolna: Türelem

3. oldal
próza, versek
Andrassew Iván: Özön
Bodó Csiba Gizella: Szeptemberi szorongások
Ketykó István: Bakter-dal
Juhász Ferenc: A vedlő aranycsipkeláng-oszlop
Kő-Szabó Imre: Szabadnap
Kovács Jolánka: A nap
Mészáros Márta: Saját idő
Ódor György: Szabadalom
4. oldal
elfeledettek
Szalay Fruzina
versek
5. oldal
klasszikusaink
Gyulai Pál
versek, próza, kritika
6. oldal
gondolatok
Aszalós Sándor
Supplex Libellus Valachorum.

Néhány adalék a Kertész vitához.

Krémer Ferenc
A IV. köztársaság.
Szempontok egy elkerülhetetlen vitához

"Vétkesek közt cinkos, aki néma" Babits Mihály